Helyrajzi Múzeum

A Dunamocsi Múzeum  2003. október 6-a, megnyitása óta várja az érdeklődő látogatókat.

A   Molnár   utca   sarkán,   az   egykori   jegyzői   lakban   (később községháza) kapott  helyet. Az önkormányzat az L alakú épületet  felujíttatta,  rendbetetette. Az épülethez  még kisebb park és füves udvar is tartozik.

A múzeum  létrejöttét évekig tartó gyűjtő, rendszerező munka előzte meg. Ez a munka Szeginé Sánta Ilona és szűkebb környezete szorgalmát dicséri. De ne felejtkezzünk el a másik szenvedélyes  gyűjtőről, Orosz Őrsről sem, aki fiatal gimnazistaként gyűjtögette az oktatásügy emlékeit, dokumentumait, hogy ily módon  egy régi osztálytermet alakíthasson  ki a múzeumban.

A fentiekhez  járul még egy „történelmi emlékszoba”, amely Böszörményi János kutató  munkáját  örökíti  meg – okmányok és források képében. Az itt kiállított  dokumentumok, de a múzeum  anyagának egésze is alapul szolgálhat a helytörténet szemléltető  tanításához.

A  Dunamocsi Múzeumban a régi  paraszti  kultúra  színes,  gazdag világával találkozik  a látogató.  Népi  kultúránk tárgyi  és szellemi ter- mékeit  szemlélve feltárul előttünk egy olyan világ amikor  az emberek igazi közösségi szellemben éltek, közel egymáshoz, szoros emberi kapcsolatban, egymást segítve, megbecsülve, egymásra utalva. Láthatjuk, hogy a parasztember keze nyomán  milyen értékek teremtődtek, hisz ő semmit sem hagyott  veszendőbe,  amit a természet adott.  A régi faluközösség  kultúrája  hűen mutatja  milyen nagy szerepe volt régen a családnak,  hiszen  a fiatalok  a legtöbb  esetben  a családon belül  sajátították el  jövendő   foglalkozásukat.  Szinte  beleszülettek  a hagyományba, mindenkinek megvolt  a kijelölt  helye, szerepe.  Az élet rendje diktálta a tennivalókat  napról – napra, évszakról évszakra.

Az egyes termeket  járva ízelítőt kapunk  elődeink gazdálkodási mód- jából,  szokásaiból,  és nem utolsó  sorban  nyomon követhetjük falunk fejlődésének  történetét, a falusi  ember  küzdelmét a megélhetésért,  a fennmaradásért.

E bevezető után lássuk mit is rejtenek a múzeum  falai!

 A múzeum udvara

A folyosóra  belépve az 1920–30-as évek színjátszóinak  emlékei, a sportélet, a kézi aratás és cséplés   fotói,    valamint    az  1965-ös nagy árvíz szomorú  dokumentumai lát- hatók.  Bizony  nagyon  is indokolt a szomorú jelző, hisz ekkor  a fél falu víz alá került,  105 ház omlott  össze, 107 pedig súlyosan vagy részben megrongálódott.

A folyosótól jobbra fordulva egy régi osztályteremben találjuk magunkat.  Csokorba szedve  láthatjuk  itt  a katolikus  és a református iskola  egykori  tanítóit,   osztályképeit s  egyéb  oktatással  kapcsolatos segédeszközöket. A II. világháborút megelőző  időkből  találkozhatunk itt Bíró Camilló kántortanító, Fekets László iskolaigazgató,  Fekets Ella és Kornó  Ilona tanítónők nevével.

E  helyiségben  találhatók  még  azok  a fotók,  melyek  falunk  neves személyiségeinek állítanak emléket. Elsőként talán Király Józsefet, a későbbi  pécsi püspököt említem, aki 30 évig élt Mocson.  A török  idők után ő alapítja itt újra a róm. kat. eklézsiát.

Boros Mihály a XIX. század második  felének népszerű  írója. 1839 - 42-e  között volt  a mocsi  református iskola  rektora,   innen  indult  el közéleti  és írói pályája, s írói munkásságát  Mikszáth  Kálmán is nagyra becsülte.

Nehéz  Ferenc – író, újságíró Dunamocs  szülötte.  1951-ben az USA- ba emigrált. Népi ihletésű regényeiben, elbeszéléseiben megrendítő őszinteséggel  ábrázolja  a szegény  néprétegek  kisemmizettségét, mega- láztatását,  s a mindig  fölülkerekedő erkölcsi  fölényét.  Szinte  minden írásán átsüt a szülőföld,  a hazai táj iránti sóvárgása. Hamvait  kívánsága szerint  a helyi köztemetőben szülei mellett  helyezték  el. 

Munkaeszközök

Az évenként megrendezendő Nehéz  Ferenc  nap  alkalmából  tiszteleg  a falu az író emlékének.

Csokonai Vitéz Mihály Lillájáról (szül. Vajda Júlia) sem feledkezhe- tünk el, ugyanis miután  Végh Mihály latin műveltségű tudós pap 1843- ban megözvegyült,  Lévai Istvánné  sz. Vajda Júliával 1847-ig éltek Mo- cson.

Ebben a helyiségben láthatók a Rédly-család tagjainak fotói is. Rédly Gyula  dunamocsi  prímási  uradalmi  intéző  leszármazottai ők. Nemesi kúriájuk  – a későbbi „Szekér-ház” maradványai-sajnos már csak a kőfal

– még láthatók  a Duna-parton. Ezt  az egykori  otthont a családtagok „tündérkertnek” hívták.  Joggal,  hiszen  óriási  park,  teniszpálya  vette körül.

Folytassuk sétánkat  a múzeum  további  helyiségeiben!  A folyosótól jobbra  találjuk  a régi  paraszti  konyhát. A  sarokban  áll a jellegzetes

„csikó sporhelt”, a polcokon pedig cserép- és vasedények,  porcelánok, fűszertartók, darálók, lekváros cserépfazekak,  köcsögök,  a tej feldolgozásának és a kenyérsütésnek az eszközei  sorakoznak.

 Falutörténet okmányokban

Ezután   a  „tiszta   szoba” fogad bennünket, magasra vetett ágyakkal, hímzett „cihákkal”, böl- csővel. A sarokban  gyer-mekjátékokat találunk,  régi  paraszti  ruhadarabokat, köztük  a fekete menyasszonyruhát, melyet 1920-ig viseltek Dunamocson. A sublóton a vallás-és hitélet emlékeit láthatjuk  az 1800-as évekből.

A   „tiszta    szobával”    szomszédos   helyiségben    kapott    helyet Böszörményi  János  helytörténeti  kiállításának   egy  része,  melyet „Dunamocs  és környékének évszázadai okmányokban és képekben” címmel először 1982-ben láthattak  az érdeklődők. E kiállítást több mint 10 év kutató,  gyűjtőmunkája előzte meg. Böszörményi János Dunamocs  évszázadai  című falumonográfiája  1990-ben  jelent  meg, és elnyerte a Madách Könyvkiadó nívódíját.

A jelenlegi kiállítás négy témaegységet ölel fel:

1. népesedés, településtörténet

2. a falu neves személyiségei

3. hajómalmok, vízimolnárok

4. jobbágysors

A tárlókban eredeti okmányok, forrásmunkák láthatók,  valamint az

1947-es deportálás  dokumentumai. A deportálások elől többen  átszöktek Magyarországra, azonban  így is 69 mocsi került  Csehországba. Az

1948-as év végén kezdődött a kitelepítés Magyarországra. Fertőrákosra nyolc családot, Rajkára pedig kilenc családot telepítettek ki. Itt láthatjuk még az 1919-es néphatalommal kapcsolatos  forrásanyagokat is.

 A „tiszta” szoba

A múzeum  legnagyobb  helyiségében kaptak helyet a kender és a vászon feldolgozásának eszközei. A  régi fehér házivászon  – viselet darabjai sorakoznak itt, mint  a „borjúszájú  ing, a korcos pentő, a vállfoltos ing, táslis bugyogó, etetőkötény”, törülközők, hímzett  párnahajak.

Megtaláljuk itt a Dunán  történő mosás kellékeit: a mosószéket,  suly- kolót,  valamint kézi és gépi mángorlókat, tulipános  ládákat, kézimun- kákat,  s az ezzel kapcsolatos  drukkoló mintákat,  fehér hímzéseket.  A dunai  hajózás  és halászat  eszközei  szintén  figyelemre méltóak.  Valaha két  halásztanya   is  volt  a  falu  térségben.  Különösen elterjedt  volt  a vesszőből  font  vejsze, a varsa, a kézvonóháló, merítőháló „kerítőháló vagy billeg, a vesszőből font tapogató”.

A helyiség jobb oldali végében gyermekjátékok, régi gyermekkocsik, kaloda  – vagyis  járóka  látható.  A  legrégebbi  gyermekkocsi 1878-ból maradt ránk igen jó állapotban.

A helyiség közepén  egy tűzoltó kocsit láthatunk 1902-ből. A mocsi tűzoltószervezet 1893-ban alakult. A falon a tűzoltók fotói, kitüntetései, egyenruhái  sorakoznak.

 Vászonneműk

 Valaha még tűzoltózenekarral is büszkélkedhettek.

Az épülethez  kamra is tartozik. Itt sokféle szántóvető eszköz, földművelő szerszám, s az állattartás eszközei találhatók – lószerszámok, járom, dézsák, gabonaőrlők, szénavágó, gyümölcsaszaló kosarak, pörzsölő, nádfelverő szerszámok,  csuhéból készült szatyrok, méhkasok  stb.

Fellelhetők   itt  a  különféle   mesteremberek (ácsok,  bognárok, kádárok)  szerszámai  is. Külön  figyelmet érdemel  a szövőszék,  a kerekes kút,  az első mosógép  (1950-ból) régi jégszekrény,  melyet  jégveremből hozott tört jéggel töltöttek meg.

A szőlőművelés  és a borászat  eszközei  a múzeum  pincéjében  látha- tók.

Dunamocson a  szőlőtermesztésnek régi  hagyományai vannak.  A borfogyasztás  általános   volt:  ünnepélyek,  menyegzők,   keresztelők, torok  összejövetelei elképzelhetetlenek voltak borivás nélkül.

A borászat kellékei

Különösen Mária Terézia uralkodása idején gyarapodott a szőlőterület. A királynő ugyanis elrendelte  a fák ültetését, faiskolák létesítését, új szőlőfajták meghonosítását.   A  XVIII.   század

közepén  119 mocsi jobbágy  bírt a három mocsi szőlőhegyen  1–7 kapás (egy kapás szőlőterület kb. 120–200 négyszögölnyi) nagyságú szőlővel.

A három szőlőhegy: Mocsolya, Ástványok-Szőlőláb, Homoki hegy. Legelterjedtebb szőlőfajta  a kadarka,  a „juhfarknak” is nevezett  gohér és a kövidinka.

Az 1769-es úrbéri szerződés  ötödik  cikkelye kimondja,  hogy a mocsiak a szőlőhegyek  szőlői után kilencedet és hegyvámot  tartoznak adni az uraságnak.  A hegyvámot  a Mocsolyán  levő urasági dézsmapincébe hordták be.  A  pince  bejáratán  Horatius latin  nyelvű  mondása  volt olvasható: „Így múlik  el a világ dicsősége!”

A szőlőhegyek  rendjét  a Szőlő Hegybéli  Articulusok szabályozták. Az  árokkal,   földhányással   szegélyezett   szőlőhegy   területére   csak  a kapun  keresztül  lehetett  be-és  kimenni.  A  hegybíró  gondoskodott a szabályok  betartásáról.  Szigorúan  büntették, aki „Mustját  vagy  borát Vízzel öszve keveri.” Hasonló sors várt arra is, aki a szőlőben  a „Szőlő Tőnek  akarva vagy Gondviseletlensége miá teszen károkat.”

Jellegzetes,  borászattal kapcsolatos   mocsi  elnevezések:  kármentő, fickó, csontérfa,  félfenekű, lévóka. Itt jegyzem meg, Mocs falucsúfoló- ja: „Jó borivó mocsiak!”

A Dunamocsi Honismereti Múzeumban kiállított  néprajzi tárgyak, s e település történetét feltáró dokumentumok nemzeti kulturális örökségünk  részei. Forrásai  a múlt  feltárásának,  a megtartó  hagyománynak. Az érdeklődő látogatók  győződjenek meg saját szemükkel,  hogy e kis falu hogyan ápolja hagyományait, féltve őrzi ősei örökségét,  s nem utolsó sorban büszke elődei tárgyi és szellemi emlékeire, mert tudja csak ez lehet megtartó  ereje.

Településtörténet